Search

Könyvünk szerzője 1975/80. között mentőápolóként dolgozott Nógrád és Pest megyében, majd 1995. februárban négy hétig az OMSZ Delej utcai esetállomása munkájával ismerkedett. Akkor kezdődött a mentőmunka átszervezése, a mentés és betegszállítás szétválasztása. A korábbi kocsipark is lecserélődött, a Nysák és UAZ-ok helyébe Toyoták és Mercedesek léptek. A merev-szárnyú repülőgépeket helikopterek váltották a levegőben. Sok új mentőállomás létesült, sok új mentőtiszt jött ki a főiskolákról, s a felszerelés is modernizálódott. Magán mentőszolgálatok sora alakult a rendszerváltoztatás után, s már 1995-ben is voltak olyan bajtársai, akik az OMSZ-nál főállásban, egy magáncégnél meg részállásban dolgoztak, vagy épp fordítva. A kórházi struktúra is átalakult, a kis falusi kórházak, szülőotthonok fokozatosan megszűntek, ápolási osztályokká alakultak, helyettük a fővárosba és megyeszékhelyekre, a kiemelt megyei és országos intézetekbe kellett szállítani a betegeket. Ez a mentősöket is érintette, hisz megnőtt a távolság, vele a szállítási költség, melyet a magánmentők az OEP-től visszaigényelhettek. Az egykori mentős 1989 elején szekszárdi lakosként kezdte az újságírást a Tolna Megyei Hírlapnál, majd 1990 végén – immár ferencvárosi lakosként – a Reform hírmagazinnál folytatta a munkát. A múlt század utolsó évtizedében ezernél is több írása jelent meg nyomtatásban országos és megyei napi-, heti- és havilapokban, bűnügyi magazinokban. 1991. május 2-án kezdte meg ülnöki munkáját a PKKB-n. Egy héttel később kezdték tárgyalni a Szent Korona-pert, ahol vádlotti oldalról regáti román származással és elfogultsággal vádolták teljesen alaptalanul. (Később az egyik vádlottal rendszeresen együtt utazott az 1991. augusztusi pápalátogatás vidéki helyszíneire a sajtóbuszon.) Azt a pert akkor felfüggesztették, majd másik büntetőtanácsnak adták át, ülnökünk életét azonban ez nem befolyásolta. Azóta is Budapest különböző bíróságain ült, s közben a szakzsargont is alaposan megtanulta. Az elmúlt 24 évben bűnügyi, polgári, munkaügyi és közigazgatási perekben egyaránt döntenie kellett. Bűnügyi tudósítóként börtönlátogatásokon, rendőrségi sajtótájékoztatókon, polgárőrként és mezőőrként több közös akcióban vett részt. Kísért pénzt és őrzött bankfiókot fegyverrel, BKV-telepet kutyával. Történeteit a tárgyalótermekben, bírósági folyosókon, rendőrök, börtönőrök, polgárőrök, mezőőrök, személy- és vagyonőrök között ismerte meg. Kötetünkben az egészségügy, a bűnüldözés és -megelőzés, valamint a személy- és vagyonvédelem világából közlünk történeteket, a nagyvilág és szűkebb hazánk érdekességeit is bemutatja. Időutazásunkon megismerhetjük a ’70-es évek Nógrád és Pest megyei állapotát, az akkori szakápoló- és mentőtisztképzést, valamint a ’90-es évek változásait, sőt a társszervek – rendőrök, tűzoltók, mezőőrök, polgárőrök – munkáját is. Közben kirándulhatunk a szív- és veseátültetettek, valamint a Formula–1 Magyar Nagydíjak világába is, mert szerzőnk 10 éven át volt sportbíró a Hungaroringen.

Olyan ​könyvet tart kezében az olvasó, amely a tudomány eszköztárával vizsgál mindnyájunkat érdeklő kérdéseket. Éppen erről, azaz mindőnkről, a nem hivatásos irodalmárokról szól. Arról, hogy mit szeretünk olvasni, miért, hogy kik is vagyunk olvasás közben, mennyire laikusak, profik, egyáltalán mennyire egyformák, és hogy mennyire laikusok a profik, amikor azon aggódnak, hogy összejönnek-e a Háború és béke szerelmesei. Másrészt, hogy mennyire profik a laikusok, akiknek szintén iskolák, könyvtársak és intézmények közvetítik az olvasás tudományát és hierarchiáját. A kötet alapfeltevése, hogy a tudomány nem értheti meg önmagát és semmi egyebet sem, ha nem néz néha tükörbe, ha nem vizsgálja meg történetileg és strukturálisan saját önképét, kizárásait, indokolatlan preferenciáit. Arra szeretne rámutatni, hogy a jó tudomány nem lehet életidegen: jelentős részben azokat a kérdéseket érdemes teoretizálnia, amelyeket a hétköznapi gondolkodás is érzékel, azok a legizgalmasabb dilemmái, hogy mit és miért olvasnak tanítványaink, nagymamáink, könnyűzene-, kommersz film- vagy képregény-rajongó gyermekeink.

A „Túlpart nélkül” versantológia a Marsbook kiadó első, sikeres verspályázatának válogatott pályaműveiből készült kiadvány második, e-book formátumban kiadott kötete. Az amatőr költők soraikban igyekeztek megfogalmazni azt a nyomasztó bizonytalanságot, amely az elmúlt évek sajátja: Az emberiséget sújtó járványok, háborúk és népvándorlások éppen úgy a mindennapjaink részeivé váltak, mint a klímánk drasztikus változásának hatásai. Egyre kevésbé lehetünk biztosak már azokban a dolgokban, amelyekről azt hittük, hogy kőbe vannak vésve. Az állandó változás pedig stresszt okoz és rémületet kelt. Szerzőink próbálkoztak megfogalmazni ezen rettegéseinket, hogy a félelmek alakot öltsenek, s így már legyőzhetővé váljanak. A költeményeket olvasva megborzongunk, ám néha nyugalom szállja meg a lelkünket, vagy akár éppen el is mosolyodunk. A versek egyszerre tesznek fel kérdéseket folyamatosan változó világunkról, és adnak rá válaszokat.